Szerda délután óta Pécsen vagyok. Lejöttem gyakizni, ugyanis a PNSZ (Pécsi Nemzeti Színház) új évada elkezdődött. Így van lehetőségem egy kis klasszikus balett tréningre, ami nem árt, mivel auguszus óta csak pihentem és élveztem a nyarat. Most jön a visszárázódás a "meló"-ba. Izomláz van egy kicsi, főleg a lábfejem és környéke. Azért olyan lábfej specifikus ez az izomláz, mert St. elhatározásom szerint megerősítem nem túl piciny (és nem túl szép) spiccemet a szépülés reményében. Mi sem bizonyítja elszántságomat, minthogy haszálatba vettem tegnap és ma is a fekete spicc-cipőmet, amit New Yorkban vettem a Times Square és a Broadway közelében.
Igazából ez a pécsi kis kiruccanás inkább mondható nyaralásnak, mint munkának és abban reménykedem, hogy ez a későbbiekben is hasonló élmény lesz számomra, amikor a McMillan darabon dolgozunk majd. Mitől nyaralás?? Nos, a barátokon kívül semmi sem köt Pécsre már....és így "független, elfogulatlan szemlélőként" szabadnak érzem magam. Képes vagyok meglátni a város szépségét. Azt a következtetést vontam le a mai napon, hogy Pécs kitűnő város, ha az ember nyaralni kikapcsolódni szeretne.
A balett-gyakik után egész nap lófráltam a belvárosban. Olvastam, ettem, sétálgattam. Olyan volt, mint Regensburg, egy német kisváros, csak éppen kisebb kiadásban. Na, és séta közben elmentem egy csapat utcazenész mellett 3 fiú nyomatta, egy lány meg ült mellettük. Hirtelen felkaptam a "fülem", mert valami ismerőset hallottam. Gondolkoztam erősen, hogy mi lehet ez a gyönyörű, utcazenészektől szokatlan dallam és hamar rájöttem, hogy a The Fountain című filme zenéjét hallom. A film az egyik kedvencem. Annyira szép, annyira szomorú, de mégis gyönyörű. Csakúgy, mint a zenéje. Gyorsan akartam dobni nekik a gitártokba némi aprót, de valahogy hülyén éreztem magam és a lustaságom győzött. Nem halásztam ki a pénztárcámat a zsebemből. Nem tudom miért. Nem sóherságból, talán lustaságból, nem tudom. Remélem, majd valamikor bepótolhatom, hogy dobjak nekik.
